Amikor egy thrillerben érzed Magad..., aztán kiderül, hogy varázslat. Elindultam messzeföldre. Messze, messze, egészen az országhatárig. GPS feladta, így kérdeztem a helyi erőket, hol találom a fogyatékos embereket gondozó intézményt. Mondták, hogy kint a falu vége után, az erdő szélétől mutatja a tábla. Persze, tudom, így van ez a nagy intézetekkel: jól elrejtve, ne is lássa, ne is tudja senki, hogyan élnek, mit szeretnek azok az emberek, akiknek mások a képességeik.

A munkám kapcsán, egy fogyatékos embereket gondozó intézetet mentem felmérni: hogyan élnek az emberek, mennyire veszik figyelembe az igényeiket, méltóságukat. Falu széle után lassan gurulok, látom a táblát, balra fordulok a földúton. Szakad az eső, nagy a sár, szürkeség, alig látok. Bizonytalanul begördülök a kapun. Másodperc töredéke alatt már hárman ki is szaladnak a házból, -  "jött valaki, valami picsa, picsaautó, ki ez?" Bemutatkozom, mondom, hogy az igazgató asszonyhoz jöttem. "Ááá, igazgató nénihez? Majd én elkísérem." -mondja az önjelölt idegenvezető, és már siet is előttem. "Tessék csak jönni" Mondom, hogy tegeződjünk, közben igyekszem leállítani az "igazgatónénizés" által beindult folyamatot, hogy szuper, itt is az a fránya paternalizmus...A hölgy jó erőben van és remekül tájékozódik a kacskaringós, hosszú folyosókon, igyekszem tartani az iramot.

Közben előkerülnek a lakók, egyre többen vannak a folyosón, kíváncsian nézik, miféle idegen jött ide? Vannak pillanatok, amikor azt hiszem félek. Nem tudom megmondani, hogy tizenöt vagy harmincöt szempár mered rám. Félek, vagy mi ez? Nem, nem félelem. Látom, hogy látnak. Szokatlan. Engem látnak. Nem a jogászjelmezt, a cukijelmezt, a szőkejelmezt. Engem. Itt nincs máz, éberség van.

Megáll az idő pillanatokra, közben a percek óráknak tűnnek, amíg megérkezünk "igazgatónéni" szobájába. Láthatóan nem örül, sikerült jól elkésnem, tudtam, hogy messze van, de hogy ennyire nehéz megközelíteni...Nem mentegetem a helyzetet, csak nagyon köszönöm a türelmét. Szavakkal is, azokon túl is kiteszem a fehér zászlót. Nem támadni jöttem. Egyelőre nagyon óvatos. A  bonyolultan megfogalmazott felmérés kérdéseit igyekszem úgy feltenni, hogy tényleg a mindennapokról kapjak képet. Igazán érdekel, ezt ha akarnám sem tudnám titkolni. Oldódik a légkör. Kapok olyan információkat is, amiket nem is kérdeztem. Kérdezi, hogy válaszolhat-e őszintén. Kikerekedik a szemem, biztatom, hogy igen, az érdekel igazán.

Nincsenek válaszaim csak kérdéseim, és további kérdéseim. Fura az egész. Itt egy ember, aki ismeri az intézete összes lakóját. Pontosan tudja a napi problémákat. Küzd a gondnokokkal, a gyámhivatallal, a bírósággal. Fáradt, látszik rajta, nagyon fáradt, de nem keserű. Pedig látott már sokmindent...megtette, amit tudott. Valami megnyílik. Nem kritizálni akarom, nem megmagyarázni, hogy mit hogyan kéne csinálni. azt nézzük, EGYÜTT nézzük, mi más lehetséges más nézőpontból. Nincs lehetetlen. A lakók ki fognak költözni barátságosabb házakba, messzebb a világ végétől, az átlagos emberek szomszédai lesznek. Tudunk ezen együtt dolgozni, hogy megkönnyítsük. Van mit tenni és lehet is.

Amíg beszélgetünk nem zavar senki, tudják a lakók, hogy munka van, pedig szoktak arra járni. Mikor végzünk és indulunk kifelé, már várnak. az igazgatónő kikísér, egyből előkerül az önkéntes idegenvezető és csapattársai is. Megyünk végig újra a hosszú folyosókon, már nem sietünk."Igazgatónénit" szeretik, aki a nénizést már megszokhatta, mindezzel együtt korántsem paternalisztikus. Pontosan tudja, kivel mi van, útközben félszavakat vált sokakkal, értik, tudják egymást. Valami deal is köttetik, nem ismerem az előzményeket, érzékelhető a win-win helyzet. Én már kevésbé érdeklem őket. A nevemre emlékszenek. Az egyik fiatal fickó megkérdezi van-e fiam. Nem lepődöm meg, hogy tudja, ez a téma kattog nálam egy pár napja. "Nem, még nincs fiam", mondom. Nem minősíti, nem kommentálja. Elkísérnek az autóig, ami félig belesüppedt közben a sárba. Mondják, hogy sebaj, majd megtolják, ha nem megy. Igazgatónő felajánlja, hogy tegeződjünk. 

Hazafelé szakad az eső. Túl gyorsan nem megyek. Megadta magát az ablaktörlőlapát, ha nagyon hajtok, nem ér az ablakhoz, akkor meg főleg nem látok. Oké, túlvagyok a bosszankodáson, szépen komótosan hazafelé. Megengedés van, hála van, és megengedődnek a könnyek. Nem sajnálat, vagy kilátástalanság.  Hála, és tér. Mi más lehetséges? Milyen csodákat teremthetünk?

Ma hirtelen rámtört valami nagyon mélyről jövő érzékelés. Kérdés, kérdés hátán, mi lehet ez? Kínlódtam, szidtam magam, hogy mi a túró ez, mi bajom, amikor semmi okom rá. Majd az önpusztító gondolatok után az ablakban állva, a cigi füstjében, a hajnal végtelenségében jött a felismerés: BIZALOM.

Hol hittem el, hogy nem bízhatok a világban, magamban, a barátaimban, a férfiakban?

Mindre van sztorim, de mi lennék azok nélkül? Történhet-e olyan velem, amit nem választok? Sőt, mi van, ha végre elismerem, hogy a dolgok nemcsak úgy "maguktól" történnek, hanem én teremtem? Mi lenne, ha végre hagynám a szüleim, mindenki más, és főleg a saját történetemet és elismerném, hogy élhetem a saját valóságom? Kell-e nekem mások fájdalmait élnem és tisztítanom? Hol tettem annyira meggyőződésemmé az ő sérelmeiket, vettem át a lenyomatokat, hogy megmagyarázhatatlan félelmek lesznek úrrá rajtam a legváratlanabb pillanatokban?

Kitől, mitől várjuk, hogy bebizonyítsa, bízhatunk?

Lehet-e csalódni, ha nincs elvárás? Érdemes-e szanaszét kontrollálni mindent és mindenkit, és kiborulni, ha nem sikerül? Mi van, ha lehet jobb, mint amit kitalálsz? Megengeded? Mi van akkor, ha őszintén megnyílsz, leengeded a falaid, és megengedsz mindent? Korábban elképzelhetetlen teret nyit számomra. És nem, nem elfogadni kell mindent. Jöjjön egy idézet, ami a legjobban kifejezi számomra a különbséget:

"Megengedés: Te vagy a szikla az áramlatban, minden, ami feléd áramlik, körbefolyik és távozik. Ha elfogadásban vagy, minden Neked ütközik, Te az áramlat részévé válsz és elsodródsz. "(Gary M. Douglas)

Mi van falakon túl?

Miféle áramlás lehet egy falakkal elzárt mikrouniverzumban? Mibe tesszük az energiát? Ááááá, dehogyis, abba biztos nem, hogy falakat emeljünk, ami majd megvéd minket. Mitől védjük magunkat? Mi van, ha védelem, ellenállás helyett csak VÁLASZTUNK. Valami nagyszerűt, örömtelit, könnyedet? Az Életet a maga teljességében, ítélkezés nélkül. Ahol nincs jó vagy rossz, csak választások. Hallottam egyszer egy nagyon kifejező hasonlatot: a választás olyan, mint az izom, edzeni kell. Hogy hogyan? Ez a módszer segíthet. Könnyed, örömteli választásokat kívánok!

Csak úgy utóiratnak annyi, hogy sokkal könnyebb lett, ahogy ennek a kis szösszenetnek a végére értem. Teljesen rendben van, ha értelmetlennek, vagy kuszának tűnik Neked, biztos, hogy kell mindent érteni? Mi más lehetséges az agyaláson túl? Csak nézd meg, Benned mit hozott fel, mit tudsz vele kezdeni. Reakció helyett akció, hm?

Kép:pixabay

Teljes békét érzek. Rendben vagyok a csodás ősszel, az eltávozott szeretteimmel. Egy rövidet sétáltam ma, de egy igazi felfedező körút volt: megtapasztaltam, milyen ébernek lenni a szépségre, a történésekre és minden másra.

Figyeltem, micsoda könnyedséggel hullanak a levelek, mennyi szépség van a változásban. Teljesség érzése töltött el, hogy nincs elmúlás: körforgás van. Érdekes volt megfigyelni a cikázó gondolataimat is. egy meditációs sétát terveztem hogy csak megfigyelek. Annak ellenére, hogy sokmindenről egyből asszociáltam valamire, egészen hamar sikerült fülön csípni a teljesen fölösleges programokat és csak nevettem magamon. 

Sokkal izgalmasabb ha agyalás helyett csak teret engedek. Mindennek és mindenkinek. Ilyenkor megnő az éberség, és teljesen más érzékelések jönnek. Régebben féltem a kutyáktól, és hasonló esetben belém fagyott volna minden. Most csak érzékeltem, hogy jön mögöttem egy kutya. Éreztem, hogy meg is fog szagolgatni, úgy is lett, de semmi lefagyást nem okozott még barátkoztunk is egy keveset.

Be kell vallanom, elég intenzívre sikerült ez a halottak napja környéke: egyetlen hét alatt "elengedtem" egy szerelmet, és egy munkahelyet. Féltem, agyaltam, dilemmáztam rengeteget. Egészen odáig, hogy a testem ezerrel sikított, hogy hagyjam már abba:sok betegség, fájdalom útján jött a figyelmeztetés. Ennek ellenére sokáig ragaszkodtam ahhoz, amiről kitaláltam, hogy ez jó. Igen, jó volt, de már nem az. Régen nem működő dolgokba kapaszkodtam és akartam megszerelni. Ma az ugrott be, hogy mostanság arra vagyunk kondicionálva, hogy "őrült" dolog csak úgy, a megérzésekre hallgatva kilépni valamiből, törölni valamit. Nézzük csak meg, h a gép előtt ülünk: "Biztos, hogy törli? Biztos, hogy kilépsz a csoportból? Biztos, hogy letiltod az ismerősöd?" Van, hogy még a "szankciók" is fel vannak sorolva, hogy aztán most már nem láthatod, és nem kapod meg az üzeneteit. Közben tudjuk, hogy ez nem valós, mert a szép kék oldalon is újra bejelölhetsz valakit, sőt még telefon is létezik, bár lassan elfelejtjük. Mihez ragaszkodunk? Hova cipeljük a már idejét múlt mintákat, kapcsolatokat, elképzeléseket?

Hiába, ha egyszer elindultunk, nincs visszaút. Érdekes, hogy nem érzem sem gyorsnak, sem hirtelennek ami most zajlik kívül és belül. Sok kezelést kaptam és adtam az elmúlt időszakban, így felgyorsultak a változások. Nekem nem szólt senki, hogy ez az access bars® így meglódít majd. Még jó, mert lehet, hogy bele sem vágtam volna.

Most végtelen békét és megkönnyebbülést érzek. Ezen túl meg rengeteg hálát. Hálás vagyok magamnak, hogy megnéztem, mi van a ragaszkodáson túl. Inkább ez fejezi ki a bennem történteket, mint a bűvös elengedés szó. Eddig azt látom, óriás buli van a görcsös kapaszkodáson túl. Hálás vagyok az eltávozott szeretteimnek. Hatalmas tanításokat kaptam mindkét Nagymamámtól. Felidéztem a képeket, amikor utoljára láttam őket. Akit csak Mamának hívtam, becsövezve feküdt a kórházban a véres lepedőn. A gyönyörű szemei kékebbek voltak, mint valaha. Annyit kérdezett, hogy jól néz-e ki, és lehet e még  így élni. Igazi NŐ volt és imádott élni. A másik Nagyim évekig küzdött. Végtelen szeretetet volt benne, és ő is imádott élni, de inkább a mártír szerepet választotta, minthogy megélje az Életet a maga teljességében. Nem mondom, hogy nem szöktek könnyek a szemembe, mikor megjelentek ezek a képek, de alatta mélyen végtelen béke van és hála: csodás hozzájárulások voltak az életemhez, én is az övékhez. Az is sok-sok energiát ad, hogy egyre tisztábban látom, hogy milyen mintákat vettem át, amik nem az enyémek, és választhatok mást.

Én az Életet választom, minden csodájával, és kíváncsian fedezem fel, mi van és mi lehetséges még, amit nem vettem észre.

Telihold, nemhogy csurig telt, de régen túlfolyt pohár. Régóta elfojtott, tomboló érzelmek, némán, majd hangosan sírás. Mi ez?

Tegnap  a "Szerelmünk lapjai " című filmet fedeztem fel, és bőgtem végig, a filmből jött a cím is. Egész nap nem tudtam koncentrálni, folyamatosan "megérteni" akarok. Állok a villamoson, teljes csodálkozással tekintek kifelé és befelé is a könnyeimen keresztül. Közben tele a padlás a teliholdas, elengedős sztorikkal. A múltkor beszélgettünk a barátnőkkel, mindannyiunknak feltűnt, hogy bármilyen bölcs életvezetési tanácsban, vagy emelkedett spirituális tanításban jellemzően ott a bűvös elengedés. Ok, jókislány, megtanultad a leckét, és el AKAROD engedni. Ettől befeszülsz, rákoncentrálsz, így még inkább ottmarad. Ismerős? Nekem sokszor van az az érzésem, hogy ahhh, már megint ugyanazt a gumicsontot rágom. Mi van, ha nem kell semmit elengedni, ha még nincs itt az ideje? Mi van, ha a "rossz" dolgokban is ott a jó, a csoda, amit nem vagyunk hajlandóak elismerni? Mi van, ha nem elengedni kell, csak kíváncsian ránézni a helyzetre, hogy hogyan lehetne jobb, vagy mi lehetne más? Mi van, ha nem kell mindent érteni, és orrvérzésig elemezni?

Nem, nem kellenek feltétlenül válaszok szerintem, hanem, hogy a görcsös ragaszkodás helyett - amit választottunk - kezdjük el szépen kibogarászni saját magunkat mások mintáiból elvárásaiból, hülye sztorijaiból. 

A címet egy ominózus mondat ihlette a filmből: a főhősnő dilemmázik, melyik férfit válassza: az "igazi" nagy szerelmét, akivel ugyan veszekszenek, sokszor félreértik egymást, de ott az a megmagyarázhatatlan vonzódás, amit miért is kéne mindent megmagyarázni és érteni. Vagy válassza a másikat, aki mindenben "megfelel" az elvárásainak, amik nem is a saját, hanem a szülei elvárásai. 

Mit csinálunk a kapcsolatainkkal? Hányan támasztunk elvárásokat a másikkal szemben, várjuk az ideális társat. Hogy jól megcsavarjuk, ezek a kitalációk nagy része talán nem is a miénk. Aztán találkozunk valakivel, akivel fantasztikus minden. Könnyed, örömteli és felemelő. Repülünk és úszunk a boldogságban, hogy végre, ez AZ. Ő AZ. És  akkor jön hogy ez hihetetlen, de mindig ilyen lesz-e , mi lesz holnap, és örökkön örökké. Elvárunk, kiszámolunk, agyalunk, kivetítünk. Előjönnek a régi, jól elkapart sérelmek és minták. A sablonok nagy része nem is a miénk, hanem a szüleinké, vagy tágabb környezetünké. Félünk, és túl komolyan vesszük, hogy ezt most "nem szabad elrontani". Mekkora könnyebbséget hozna, ha éberek lennénk arra, mit is szeretnénk valójában? Akkor nem lehet "elrontani".

Tényleg, hogy is vannak ezek az elvárások? A minap beszélgettem egy férfivel, aki nagyon elfogadónak és nyitottnak tartja magát. Ehhez képest folyamatosan férfi és női szerepekről beszélt, hogy kinek mit "kell" csinálnia egy kapcsolatban, és egy "feleségnek való alapanyagnak milyen minimumfeltételeknek kell megfelelnie". No, itt éreztem, hogy értelmetlenné vált a további eszmecserénk. Mennyire vagyunk képesek valóban befogadni és elfogadni? Mi van, ha sokkal jobbat kapunk, ha nincsenek előre elkészített skatulyáink, amibe szorgosan igyekszünk belenyomni azt, aki nem fér bele.

Az én nézőpontom szerint az a fontos hogy két embernek mi működik. Teljesen mindegy, mi az, mennyire "más", ha nekik az a könnyed és az okoz örömet. Lehet, hogy túlkombináljuk ezt a párkapcsolatosdit, és tényleg csak annyi kell, hogy önmagunk legyünk, és puszta kíváncsisággal tekintsünk a másikra, hogy milyen nagyszerű dolgokat tudunk együtt létrehozni és megélni. Ehhez azt gondolom, kell minkét fél szándéka. Na meg tér, sok tér..., hogy a másik is bátran lehessen önmaga. Ezt is megcsavarjuk néha, igaz? Megfigyeltem magamon  a korábbi mintáimat: kialakítok egy képet, hogy  a másik vajon mit akar tőlem, és annak próbálok megfelelni. Ez nem működik, úgyhogy abbahagyom :)

Mindeközben mit csinálunk magunkkal? Hányan vagyunk, akik képesek vagyunk fizikai szinten is mindenféle kényelmetlenséget, vagy akár betegséget is létrehozni magunknak? Sokan elhíznak egy boldogtalan kapcsolatban, és nagyon gyakoriak a női szerveket érintő daganatok. Ismerjük ugye a fejfájást is, mit kifogást?

Érdekes, ugye? Mi lenne, ha választanánk valami nagyszerűbbet?

És itt a film, ha Te is úgy érzed most, hogy megnéznéd. Nem muszáj sírni, lehet, hogy Neked másképp jön le :)